4. Rész: Vándor és Király

"A félelem mélyebbre hatol, mint a penge."

* Loki szemszöge * 

Az indulás előtti estén nem tudtam lehunyni a szemem. Már az alvás gondolatától is, rám tört a unalom fojtogató érzése, ezét nem kockáztattam. Csak feküdtem az ágyamban és gondolkodtam. Végig futtattam a fejemben az előbb történteket. Arayat, az ötletét, és a csókot. Kételkedni kezdtem az érzéseimben... Az biztos volt, hogy szerettem Aranya-t. A kérdés már csak az, hogy milyen módon? Életem során sokszor láttam, már, hogy a Midgardon az emberek a testvérükkel hálnak és veszik el őket. Ám az isteneknél nem ilyen egyszerű... Nálunk a testvér szerelem főben járó bűn... Tény, hogy a húgom gyönyörű, de az én ízlésemnek nem tesz eleget. Hirtelen zajt hallottam odakintről, majd 4 katona rontott be a szobába. Felültem és ijedten meredtem rájuk. Nem sokkal később bejött az ajtón a bátyám is, Thor. Hátratett kézzel, dühösen állt meg az ágyam végében. Elmosolyodtam, és visszadőltem. 

- Loki! - dörmögte. - Hogy támogathattad a húgunkat egy ilyen vakmerő, és gyökerében romlott ötletben. - halkan elnevettem magam, majd felálltam és az asztalhoz sétáltam. 

- Ne aggódj! Nincs esélye, hogy egy éjszaka alatt összegyűjtsön 3 tucat katonát, a király beleegyezése nélkül. Nem megyünk sehová! - közöltem, miközben bort töltöttem magamnak. 

- Akkor meg összetöröd a szívét! - mondta, hangában kis szelídséggel.

- Már nem gyerek! Túl éli! - legyintettem unottan. - De mond csak bátyám! Te miért nem viszed el? Hisz te vagy itt a kedvenc! Téged szeret! - hangom szemrehányást tükrözött, s szemeim szinte szikrát szórtak a dühtől. De Thor csak mosolygott. Leült az ágyamra és megrázta a fejét. 

- Tudod, drága fivérem, a húgunk szerelmes beléd! - meglepődtem. Számomra is kezdett már világossá válni, de soha nem mertem volna megesküdni rá... Ám, ezzel még nem nyugodtam meg teljesen. Jobban zavart, hogy a bátyám a legértékesebb személy, és hogy csak az ő szava és döntése a mérvadó. Higgadtabban álltam elé, majd belekortyoltam a borba. Édes íze enyhített a fájdalmamon. 

- Kedves bátyám... - kezdtem volna bele a mondatomba, mikor hirtelen az anyánk lépett be az ajtón. Méltóságteljesen vonult be, s arcán a nyugtalanság tükröződött. Thor, felpattant és haptágba vágta a tartását. Én is illedelmesen álltam mellette, de fele annyira sem mint ő. Anyánk rám nézett és egy mosoly futott végig az ajkain. 

- Fiam! Úgy hallottam elmennél a Midgárdra, hogy leverd a kelkelőket. S mind ehhez a húgod is társulna. Igaz ez? - kérdezte bizonytalanul. Bólintottam és széles mosoly terült el az arcomon. Engedtem a görcsös illemnek, és újra az asztalhoz sétáltam. Leraktam a poharam, és rádőltem az asztalra. Kissé fejembe szállhatott a bor, mert a lábaimon alig bírtam megállni, annyira szédültem. Rásandítottam az anyámra, és megpróbáltam szólni hozzá, de már nem bírtam és össze estem... 

* Történet író szemszöge *

Az anya oda rohant a földön fekvő fiához, és teljes rémülettel kiabált az őröknek. Thor is oda lépett és anyja kérésére, Lokit az ágyába vitte. Siettek a gyógyítók, de egyik sem tudta mi történhetett vele. A királyné végig ott ült az ágyánál és virrasztott. Rettentően megijedt. Hajnaltájt azonban már őt is elfogta az álom, és csak arra lett figyelmes, hogy valaki egy takarót terített a vállára. Felnézett, és megfogta a kezeket. 

- Ideje aludnod kedvesem! - szólt duruzsoló hangon a király. A nő bólintott, és megcsókolta a fia kezét. Felállt, és férjével együtt eltűntek az ajtó mögött. Araya is hírt kapott erről a dologról, és amint esélye nyílt rá, belépett fivére szobájába. Lassan az ágyához sétált, s közben szemét mindvégig a nyugvó testen tartotta. Lassan leült az ágy szélére, és kezeibe vette testvére kezét. Megsimította vele az arcát, és elmosolyodott. Szerette fivére érintését. Mindig megnyugtatta. Most azonban rémülettel töltötte el Loki látványa. Elgondolkodott, hogy vajon mi okozta mind ezt a rosszat. Megfordult, és a boros asztalra nézett. 

Felállt, és az asztalhoz lépett. Gyanakodva méregette a poharat, majd beleszagolt, és rájött az okra. 

- Fájdalom csillapító... - suttogta az éjszakába. Mint hercegnő, jártasnak kellett lennie az effajta hókusz-pókuszokban. Pontosan tudnia kellett, hogy melyik növény mire jó, és mi az amit soha nem szabad használni. Így azt is pontosan tudta, hogy ez a főzet, mandragóra gyökér kivonata, mely bódult állapotot idéz elő. Ha túl sokat csepegtetünk a poharunkba, ájulást idézhet elő. Akár több napig is alhat az ártatlan. Visszanézett Lokira és csalódottság ült az ajkaira, mely lassan szomorúságba fordult. Csak azon járt a feje, hogy vajon ki tehetett ekkora gyalázatot? Eszébe sem jutott, hogy talán maga Loki mérgezte meg magát. Kiakarta deríteni bármi áron. Vissza sétált az ágyhoz, és belesúgott a fiú fülébe, majd megcsókolta és kiment. 

* Jojen szemszöge * 

Már 2 napja úton voltunk, de a lány még mindig semmit nem szólt. Csendben tűrte, hogy én finom nyulakat és vadakat eszem, de ő köszönte nem kérte. Vékony volt, kecses, és gyönyörű. De amilyen szép volt, annyira volt törékeny is. Érdekes fordulatot vett az életem, hisz eddig csak egymagam voltam a Világ ellen. Nincs se családom, se pénzem, se hajlékom. Néha, ha olyan helyre tévedek, adnak egy kis alamizsnát, vagy kenyeret, de szinte alig van ilyen hely. 

Épp ültünk a tűznél, mikor felnéztem a lányra és elmosolyodtam. A ruháját igazgatta. Próbálta letörölni a mocskot róla, ami útközben rákerült. De min hiába. Végig mértem, s észre vettem, hogy ez a lány szinte csont és bőr. 

- Nem kérsz? Akad még neked is bőven! - kérdeztem tőle, de ő csak megrázta a fejét anélkül, hogy rám nézett volna. - Te valami főúri társaságból való vagy, ugye? - kérdeztem, de erre sem kaptam választ, így elhatároztam, hogy csak magammal vitatom meg ezeket a fontos dolgokat. - Abból gondolom, hogy túl finnyás vagy, és a ruhád is szép kelmékből van összevarrva. A szegény családból jöttél volna, akkor is így néznél ki, csak valamivel szakadtabban. - nevettem a saját tréfámon, majd egy-két lopott pillantást vetettem a lányra. - Viszont, ha nem kérsz enni, előbb meghalsz, mint sem, hogy haza érnénk. - a lány felkapta a fejét, és érdeklődve meredt rám. 

- Az előbb még a rangomról érdeklődtél, most meg már nem csak a rangomat, de az új otthonom is tudod? - elnevettem magam és hátra dőltem, mit aki jól végezte a dolgát. 

- Valójában, kedves hölgyem, nem! Csak hallani akartam a csodás hangod. - nem láttam, de éreztem szúrós tekintetét a testemen. Újra felültem, és egy újabb nyulat tűztem a botomra. Egy ideig minden nyugodt volt, majd hirtelen zajt hallottam a hátunk mögül. Kihúztam a lopott tőrömet a nadrág szíjamból, és letettem a nyulat. Lassan fordultam meg, s álltam fel. Az erdő sötét volt, és hűvös. Halovány köd ereszkedett a fák közé, így fedezvén az erdei vadakat, és banditákat. Szemem meresztettem, de egy teremtett lelket nem láttam. Majd újra megreccsent egy ág, és egy fa tövéből előlépett egy férfi. Magas volt, délceg, és már férfi. Barna, göndör haja a szemébe lógott, mely csak úgy mint haja, barnás árnyalatú volt. Egyik kezében kard volt, másikkal jelzett, hogy békés szándékkal közeledik. Ahogy jött egyre közelebb, kezdett egyre jobban kibontakozni a vonásai. A hátam mögül, hallottam, hogy a lány kimond egy nevet: "Havas Jon". 

- Ismered? - tettem fel a kérdést a lánynak. 

- Hogy ne, ismerném. Ő a nővérem jegyese. - felelte a lány, majd már mellettem is termett. Mikor a fiú már csak lépésekre volt tőlünk, a lány a nyakába ugrott és hosszasan megölelte. 

- Békés szándékkal jöttem. - szólt oda nekem az úrfi, majd a lányhoz kezdett beszélni. Bevallom nem nagyon érdeket a fecsegésük. Visszaültem a tűzhöz, és újra hozzáláttam a nyúl megsütéséhez. 

- Ülj le! Egyél! Van nyúl. - mondtam kedvtelenül. Válasz helyett, csak leült velem szembe a tűz mellé, és ő is elkészített egy nyulat. Gyanakvó pillantást vetettem a fiúra.

- Havas Jon vagy, ugye? - kérdeztem fanyaran. Bólintott és tovább sütögetett. - És a lányt hogy hívják? Nem hajlandó elárulni. - egy mosoly suhant át az arcomon. 

- Senerys Targarien. - nem szóltam semmit, de legbelül büszkeség töltött el, hogy rájöttem a leány rangjára. Miután megettük a nyulainkat, Jon és Senerys elaludtak, én meg őrködtem. Be vallom, nem nagyon örültem a fiatal úr felbukkanásának, de ameddig muszáj velünk jöhet.