"Ahogy vétkeztünk, úgy szenvedünk."
* Thomas szemszöge *
A katona őrségnél hatalmas fennforgások támadtak, és természetesen mindezeket nekem kellett megoldanom. Végig sétáltam a hatalmas tróntermen és kiléptem a várkapuin, hogy megnézzem mi folyik odakint. Az emberek sikoltoztak, és futottak. Még maguk sem tudták hová... Csak rohantak az életükért. Elsőre nem volt tiszta számomra miért, majd hirtelen észrevettem a lángokat, amelyek felcsaptak a házakról. Káosz és fejetlenség uralkodott a városon. Már épp rohantam volna le a lépcsőn, mikor két őr megállított és visszahúztak a várba. Becsukták előttem az ajtót, és vonszoltak egészen a hálószobámig. Ott leültettek az ágyamra, és őrséget állítottak az ajtóm elé. Nem tehettem semmit. Csak az ablakomból nézhettem ahogy a városom, a birodalmam porrá ég. És akkor megláttam valakit, akitől még a lélegzetem is elállt. Tüneményes leány volt. Arca elszántságot tükrözött, s kezei akár a villám, tépték szét áldozatát. Nem tudtam eldönteni mi lehetett. Vonásai emberiek, de ereje... Mint valami különleges lényé. Nem erről a világról való... Szépsége is ezt igazolja. Mert nála szebb hölgyet még nem láttam eddigi életem során. Meglehet a korom miatt. Hisz 15 év alatt alig ha láttam más asszonyt az anyámon, és a dajkáimon kívül. Csak néztem a lányt, és egyre jobban világossá vált számomra, hogy soha nem válthatok többé vele szót. Hisz, vagy itt hal, az ablakom előtt, vagy az ellenségeimmel jött. Valami neszt hallottam a hátam mögül. Oldalra fordítottam a fejem, majd újra vissza néztem a lányra.
- Miért nem engednek ki harcolni? - kérdeztem egy kis csönd után.
- Mert te vagy a király, és neked muszáj életben maradnod. - megfordultam és szúrós szemmel néztem a cselédemre. - És anyám? A királyné? Hol a királyné? - kérdezte dühötten. A leány reszketett. Megijedt. Talán túlságosan is ráförmedtem. Nem állt szándékomban, de valahogy féltettem az anyám életet. Közelebb léptem a lányhoz, és megsimítottam az arcát. Velem egy idős lehetett. Talán fiatalabb. Ő volt a legelső ágyasom. Anyám nem nagyon engedte, hogy ilyenekkel töltsem az időm ennyi idős koromban, így az első alkalom mikor egy nővel háltam, is csak ebben az életévemben volt. Még ősszel, ha jól emlékszem. Tudtam, hogy szerelmes belém, de engem valahogy taszított. Nem szerettem, ha érzelem is vegyül a hálásba. Még legalább is nem. Mos azonban vágytam rá... Nagyon. Elkezdtem cirógatni az arcát, majd egyre lejjebb és lejjebb tévedt a kezem. Szétfeszítettem a keblénél a ruháját, és a mellét kezdtem tovább simogatni. Látszólag tetszett neki. Elhátrált az ágyig, és levetette a ruháit. Anyaszült meztelenül állt előttem, amitől én teljesen felcsigázódtam. Ledobáltam a ruháim, és ledöntöttem az ágyra. Leszorítottam a kezeit és férfiasságom a hüvelyébe csúsztattam. Többször is erősen meghágtam, miközben ő egyre hangosabban nyögött és sikoltott. Végig miközben közösültem, csak az a gyönyörű csoda járt a fejemben, aki talán már meg is halt a csata során. Megijedtem és hirtelen hagytam magára a cselédet. Felkaptam a nadrágom és az ablakhoz rohantam. Az ablak előtt azonban már nem folyt csata. A város elnémult. Csak bámultam ki az ablakon és egyre csak felhergeltem magam. Mindenhol kerestem a leányt, de sehol nem találtam. Az égi csoda elveszett. A cseléd lány a hátam mögé lépett.
- Még nem végeztünk... - suttogta a fülembe, miközben a nadrágomon keresztül a hímvesszőmet simogatta. Idegesen megfordultam, a falhoz nyomtam, és újra belehelyeztem, férfiasságom a lányba. Erősebben kezdtem vele baszni, majd mikor már elmentem, elengedtem és visszatettem a nadrágomba az erényességem. Felkaptam az ingem, és az ajtómhoz sétáltam.
- Kinyitni! - dörmögtem, de az ajtó nem nyílt ki. - Kinyitni! A király nevében! - üvöltöttem, és kirántottam az ajtót. Senki nem állt előtte. Lenéztem a talpam alá, és láttam, hogy az ajtóőrök vérbe fagyva fekszenek. Átléptem rajtuk és elindultam a trónterem felé. De ott, mintha nem is történt volna semmi. Minden rendben volt. Épen és rendesen. Felmentem a trónhoz, és végig simítottam a kezeim a hideg acélokon. Majd neszre lettem figyelmes a hátam mögül, és a kapu felé kezdtem rohanni. Kitártam és valami olyan szörnyűség tárult a szemem elé, amire még álmomban sem gondoltam volna. Emberek fejei és végtagjai hevertek szerte a földön. Lassú de határozott léptekkel léptem lépcsőről lépcsőre, míg le nem értem... Végig sétáltam a téren és néztem ahogy az emberek a saját vérükben úszva térnek örök nyugalomra. Nemsokára megérkeztek az őrök, akik lehettek vagy 3 tucatnyian, és elkezdték elhordani a halottakat és óvóhelyre vinni a sebesülteket. Én addig visszarohantam a palotába és az anyámat kerestem. Az egész kastélyt felbolygattam, míg nem végül sikerült megtalálnom. Az alaksorban lévő pincében bújt meg, a cselédekkel, asszonyokkal és gyermekekkel. Odarohantam hozzá és a keblére borultam. Nagyon örültem a viszont látásnak. És látszólag anyám is. Hevesen vert a szíve és szorosan ölelt magához. Miután elengedett, felálltam és a pincében lévő asszonyokhoz és gyerekekhez szóltam.
- Elmúlt már a veszély! Most már nyugodtan feljöhettek. A férjeitek és apáitok hősiesen küzdöttek. - egy halvány mosoly hagyta el az ajkam, majd újból komorrá vált a tekintetem. Felsegítettem anyám a a földről és karonfogva vezettem fel a szobájába. Lefektettem az ágyba és őröket állítottam az ajtaja elé. Rábíztam anyámra, hogy pihenje ki a mai nap megrázkódtatásait, míg én vissza állítom a rendet a városban.
* Melody szemszöge *
Semmi neszt nem hallottam. De éreztem a veszélyt. Az erdő nyirkos volt, és sötét. A fák lombkoronái eltakarták a Napot. Csak osontam, karddal a kezemben, és vártam a támadást. Éreztem ahogy egy izzadság csepp csordul végig az arcomon, majd útja végén lecsöppen a földre. A levegő párás volt és nehéz. Alig kaptam levegőt, de minden erőmmel csak a harcra koncentráltam. Ez volt a legelső ilyes fajta vadászatom. Hisz nőből vagyok, ily módon nem jogosultam fel, hogy kedvemre űzhessem a vadakat. Amihez valóban kedvem lenne. Már elég idő telt el ahhoz, hogy egy kicsit lepihenjek. Lekuporodtam egy fa tövébe, és behunytam a szemem. De minden alkalommal mikor behunyom a szemem, a családom halálát, kínjait és szenvedéseit látom magam előtt. A Lannister - Ház elintézte nekem az álmatlanságot, egy életre. Ahogy a bosszú vágyamat is. A szüleim és testvéreim sírjánál megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, míg a Lannistereket a saját vérükben fuldokolni nem látom. Hirtelen egy hideg acél szegezte a nyakam, amire azonnal felpattant a szemem.
- Hahaha! - hallatszott a hátam mögül egy gúnyos kacaj. - Meg vagy! - éreztem a hangjában az elégedettséget, és a pökhendiséget. Elmosolyodtam és egy gyors mozdulattal kiszabadultam a hideg acél szorításából.
- Nem úgy látom, Ser. - válaszoltam gúnyosan. - Lássuk mit tud! - Ser. Robb, a Stark - Házból, gyakorlatilag a fivérem lett, a szüleim és fivéreim halála után. A Stark - Házban nevelkedtem 8 éves korom óta. Nevelő atyám, Ser. Arthur Stark, kegyébe fogadott és felnevelt. Robb-tel mindig is jó viszont ápoltunk, találkozásunktól kezdve. Gyermek korunkban minden nap, új játékokat találtunk ki, de csak ezt játszuk azóta is. A játék lényege, hogy egymásra kell vadásznunk, de csak túszul ejtjük a másikat. Robb-ot azért kell "Ser"-nek szólítanom, mert már férfi. Már 16 nyár is el telt a feje felett, míg az enyém felett csak 14. Neki álltunk vívni, de szokás szerint megint én ejtettem őt foglyul. A torkához szegeztem a pengémet, és halkan nevetni kezdtem.
- Na, te száj hős... Kérsz még? - megrázta a fejét és elengedtem. Megfordult és megfogta a derekamat.
- Tudja, hölgyem. Maga elég jól forgatja a kardot. De vajon a csókkal, hogy áll? - arcára kaján vigyor ült, majd ajkaimra nyomta ajkait. Nem volt titok, hogy szerettük egymást, s a köztük való kapcsolat nem pusztán testvéri szereteten alapult. Rajongással szerettük a másikat. Eközben a csók közben is, a szívem majd kiugrott a helyéről.
Miután elengedett belenézett a szemembe, megragadta a kezem, és elkezdtünk futni. Magam sem tudtam merre futunk, csak futottunk. Majd egy tisztás közepén megállt és lerántott a fűbe.
- Szeretlek! - mondta lágy, kedves hangon. Ez nagy szó volt, ugyan is, Robb nem szeretett senki mást a családján kívül... Hölgyet meg végképp nem. Elterjedtek róla koholt vádak is, miszerint Robb a saját nemét szereti, de mi tudtuk az igazat. Robb teljes szívéből szeretett engem, és csak engem. De mivel mi gyakorlatilag testvérek voltunk, folyton bujkálnunk kellett. Még a családunk elől is. Ezért történt az is, hogy minden éjjel kiszöktünk, mert vágytunk egymásra, és az éj és a fák sűrűjébe burkolózva háltuk át az éjszakákat. Egy nap azonban Robb-ot arra kényszerítették, hogy vegye feleségül a Grayjoy király leányát. Robb-nak kötelessége volt megtenni ezt, hisz a család fennmaradása volt a tét. Meg is kérte a leány kezét, de az esküvőt még nem tartották meg. Mindig mikor erre gondolok elfog a szomorúság.
- Miután elvetted a királylányt, utána is szeretni fogsz? - kérdeztem, reménykedve, de hangom megcsuklott. A kedves mosolyól, keser édes mosoly vált Robb arcán.
- Örökké! De hisz tudod! - megpróbált nyugodt lenni, s hihető, de a hangja neki is elbicsaklott. Felültem, mire ő is.
- Mikor vele hálsz...
- Te fogsz járni a fejemben! - nyugtázta gondolatom. Kicsit megkönnyebbültem, de szívemen még mindig sírt... Nem hittem a fülemnek, mert a bennem cikázó fájdalmas képek erősebbek voltak a valóságnál.Visszafeküdtünk a fűbe, és vetkőzni kezdtünk, majd szeretkeztünk... Ezzel is enyhítve a fájdalmat. Legszívesebben menekültem volna a valóság elől...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése